Nagyrév 5463 Nagyrév, Árpád út 78. Látogatottság: 9270 Térkép:

Nagyrév

Magyarországon, Jász-Nagykun-Szolnok m.-ben, az Alsó-Tiszavidékhez tartozó Dél-Tiszavölgyi kistájegységben, Szolnoktól D-re a Tisza folyó partján; 890 l. E község egyike az ország legrégebben lakott területeinek. A közép-tiszai, újkőkori és bronzkori népek emlékeit gyűjtőnéven "nagyrévi kultúra"-ként tartják számon.

Nagyrév község igen nagy multra tekint vissza. Nádasokkal körülvett szigetszerű fekvése, vízzel gyakran öntözött búja legelői miatt már a kőkorszakban is lakott hely volt. Kútásás, szántás alkalmával sok kőkorszakbeli házi- és hadieszköz, szerszám került itt napvilágra. Az első irott emlék, mely a községről említést tesz, 1311-ből való, amikor a Zoárd-nembeli Fugyi-család tagjai voltak birtokosai. Ez évben a család három tagja Miklós, Móric és Kadocsa beleegyezett a birtok eladásába. Az adásvételt tárgyaló oklevelet 1314-ben állította ki a káptalan. 1380-ban Nogrew név alatt fordul elő. Már ez időben is jó tiszai révje volt. 1498-ban Bessenyei Benedek, a későbbi gyulai kapitány kapta adományul 25 esztendei hűséges szolgálata jutalmául. 1515-ben gyulai Vass László, Külső-Szolnokmegye korabeli ahspánja vette meg Bessenyei Benedektől, Jenői Lászlótól és Lázártól. Később a Jenői- és Bessenyei-család női ága visszakövetelte, amiből egy 8 évig húzódó per származott, mely 1525-ben egyezséggel végződött. Az egyezség szerint némi váltságdíj fejében Vass István fiai maradtak a birtokosok. A török harcok idején sokat háborgatták az eddig szépen fejlődő falut. 1559-ben a község bírája, Böldi Tamás a megyénél bepanaszolja Bornemissza Benedek gyulai várkapitányt, amiért a falut 15 frt. és 40 dénárral megzsarolta. 1560-ban Gerche Bálintnak volt a falu területén 7 portája. 1638-ban Wesselényi Ferenc kérte Nagyrévet, miután Nagyrévi László halálával az e korban birtokló család férfiága kihalt. Kérelme azonban nem talált meghallgatásra, mert a női ág öröklési jogának elismerésével Nagyrévi Piroska lett az új birtokos, aki 1662-ben a falut Harangi János és Mátyás szoboszlai lakósoknak adományozta. A török hódoltság alatt a jászberényi nahijéhez tartozott, területét az ottani várbeli katonák között osztották fel. A török hódoltság után mint jelentékeny ref. község szerepel. 1733-ban már állott ref. temploma. Későbbi részbirtokosai Forgách grófné és a Recsky-család voltak. 1785-ben Mészáros Lászlóné szül. Harangi Erzsébet sógorának adta el részbirtokát. Így kerül 100 frt és 1 borjúért Nagy Ferenc és felesége Harangi Mária kezébe a község területéből egy kisebb rész. 1848-ban lakói közül mintegy 65-en szerepeltek a nemzetőrségben. A XIX. század folyamán elzárt helyzete akadályozta közlekedését a külvilággal, jó átkelőhelye pedig a hajóforgalom megindultával vesztett hajdani jelentőségéből.