|
avagy
Amikor az élet durvábbat produkál, mint a képzelet...
A lángnyelvek csendben körbetáncolják a turistákat, akik csak remélhetik, hogy nem ez lesz az utolsó emlékük a nyaralásról.
Séta a főutcán, csendes elmélkedés, megdöbbentő látomások. 40 fok a kapu alatt, szénné égett árnyékok a nap kérlelhetetlen sugarai előtt térdre borulva. Egyszer csak egy kislányra leszek figyelmes, aki talpig skarlátszín bársonyban halad el mellettem, csendben dudorászva egy dalt, miközben rólam a rövidnadrág alól is patakban folyik a friss, sós izzadság-koktél. Amikor körbenézek, hogy kiből milyen reakciót vált ki a látvány, teljesen megdöbbenek. Senki sem látja, nem láthatja azt, ami számomra szikrázó valóság. A kislány rám néz, mosolyog, majd tovahalad. Ekkor veszem észre, hogy a lábai nem is érintik a földet, csak csendben suhan át a tömegen, levitálva az izzó aszfalt felett. Még egyszer visszatekint, ugyanazzal a mosollyal az arcán, ami már az előbb is megdöbbentett; ekkor fogom fel a felfoghatatlant: ő a halál előszele. Annak a halálnak, amit a mögötte érkező tűzzuhatagok átokként öntenek a környékre. A halál bárminek tűnik, pusztítóbb, mint egy vírus. Itt nem azt számolják, hogy hány fa válik martalékká, hanem hogy mennyi éli túl a enyészetet.
 A kislány lassan eltűnik a szemem elől, mint egy itt felejtett kísértet. Úgy közlekedett közöttünk, mint aki nincs tisztában azzal, hogy materiális létét már elvesztette (ha egyáltalán rendelkezett vele valaha), mi pedig nem vesszük észre, hogy a miénket veszélyezteti...
Az emberi gyarlóság, hogy csak magunkra gondolunk és eszünkbe sem jut, hogy vajon mi mennyit tettünk azért, hogy a természet így bosszulja meg jelenlétünket. Versenyt vívtunk a lehetőségeink határaival és veszítettünk. Ha egy vadállatot betelepítünk egy számára ismeretlen közegbe, addig terjeszkedik és az utódlást is csak olyan szinten abszolválja, hogy a rendelkezésére álló terület elegendő legyen élettérnek. Ezzel szemben az ember és a többi élősködő, képes kiirtani a gazdaállattal együtt saját magát is, csak hogy fokozza befolyását.
A realitás néha súlyosabb, mint a képzelgés, és én itt állok egy hamukupac fölé görnyedve, miközben könnyeimmel küszködöm, és azzal a kétes érzéssel, hogy túlélő vagyok egy rothadó, tűztől elhaló világban. Torokszorító az a látvány, melyet puszta létezésünk okoz.
Vegyük végre kezünkbe a lámpást és keressünk egy olyan embert, aki képes megértetni velünk, hogy nem az a miénk, amit magunkkal viszünk a sírba, hanem az, amit örökül hagyunk az utókor számára.
|
