azaz
Mitől szép a múlt, ha már minden lehetőséget elhasználtunk az élet szépségeinek kihasználására és úgy érezzük, hogy: "múlnak a gyermekévek, nincs visszaút..."?
Szokásos melankoka boldogságom törik ketté, mikor rádöbbenek ama egyszerű tényre, hogy vannak körülöttem olyan emberek, akik öregszenek. Leginkább azért állok értetlenül a probléma előtt, mert eleddig az volt a meggyőződésem, hogy minden ember egy szavazat, illetve most összekevertem, tehát minden ember annyi idős (vagy fiatal) amennyinek érzi magát. Én például már elég régóta kergetem a tizennyolcadikat (állítólag 17-18 éve) de még mindig nem sikerült elérnem. Tehát itt állok még fiatalkorú elkövetőként és az egész világ engem akar felelőségre vonni Dorian Gray-ségem miatt, pedig hát, az átkozódó tekintetek eszeveszett irigységet és féltékenységet mutatnak inkább, mint okolható gyűlöletet. Vizenyős tekintetű nemkortársaim szapulva ifjonti hevületemet, sorakoznak fel vesztemet kívánó matuzsálemek mögé, s nem tudják, hogy el nem érhetnek, hiszen világok állnak közöttünk. Én, mint Titán, a Szirének bűvölő hangjától vezettetve szállok földhözragadt embertestvéreim felett, kikkel nemrég még együtt hajtottuk a karikát városkánk poros főterén. Vagyunk egynehányan, akiket nem béklyóz le a kor haladtával felmerülő problémák sokasága, s mégis keveselljük seregünket. Azt szeretnénk, ha egyszer mindenki kéz a kézben együtt játszana velünk és énekelné a mennyei himnuszt a tökéletesség dicséretére. Addig is megpróbálok nem senyvedni az ellenségeskedő elnyomás alatt, hiszen tudom: a támadás a tudatlanság jele, nem pedig a gyűlöleté. Eme gondolatok kavarognak bennem, miközben ülök a szobámban, nézek ki az ablakon, lesem az alattam húzódó világ történéseit és egy mélyet húzok fortyogó teámból. Persze, tudom, hogy ezek csupán gondolatok, mégis úgy érzem, van esély arra, hogy mindegyikünk megtalálja saját magában a mélyen szunnyadó gyermeki gyöngéd szeretetet
|