"Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő." - Vallotta Shakespeare már több száz évvel ezelőtt, bár ismerve a történelmet, tudhatjuk, hogy az emberek állarc mögé bújása, szinte egyidős a létezésünkkel. Hívőknek javaslom Káin színészkedését az Úr előtt, az evolucionistáknak pedig a már az ősközösségekben megjelenő varázslókat.
Ahhoz azonban, hogy tiszta képet kapjunk a hétköznapi életben ellátott szerepekről, legjobb, ha a mai kor példáit követjük figyelemmel. Egy mai, átlagos, magyar családot nézve ahol két szülő és két gyermek vívja mindennapi harcát könnyedén lemodellezhetjük az egész társadalmat. A dominanciáért folyó küzdelem, a legtöbb esetben felületes, és leginkább a generációk és a nemek közti pengeváltásokra korlátozódik, aminek analógiája a társadalmi hierarchia eseménykonfliktusa és az itt is megjelenő nemek közti párharc. Hogy a két versengés közti különbséget lássuk, el kell mélyednünk a szereplőknek, a társadalom által rájuk erőltetett szerepek vizsgálatában.
Generációs problémák, hierarchikus berendezkedés.
A családokban a szülő az úr, egyfajta születéskor kapott stigma alapján. A gyermekek alárendeltsége a gazdasági függés miatt a kapcsolatokat hosszú távra biztosítja, ami egy olyan felettesi jogkörrel ruházza fel a szülőt, amit a gyermekek, csak kompromisszumok árán tudnak fellazítani. Természetesen a szerepvállalások nem itt kezdődnek, viszont itt válnak tudatosan rendszerezetté. Születésünk pillanatában megkezdődik a kapcsolatunk a külvilággal, és az onnan érkező ingerekre reagálva alakítjuk mindennapjainkat. A csecsemők ekkor még csak a létfenntartáshoz szükséges eszközöket használják, azonban hamarosan felismerik a viselkedésük lehetséges következményeit, és ettől kezdve, már használják is azt a tudást, ami részint genetikailag kódolt, részint pedig empirikus. Először csupán elismerésért, később már materiális javakért igazítják a fennálló igényekhez viselkedésüket. Ekkor kezdik el megismerni a különböző szerepeket és azok helyét a családban. Ugyanakkor hiba lenne számítással vádolni csemetéinket, hiszen egyrészt az ő értékrendjükben, még csak a kellemes és a kellemetlen fogalmak léteznek, másrészt pedig mi, szülők tudatosítjuk gyermekünkben, hogy milyen viselkedésért milyen jutalomra számíthat, ahogy ezt tesszük a kutyák kiképzésénél is. De vajon kijelenthetjük-e, hogy ezzel a kényszerrel megalázzuk öntudattal rendelkező csemeténket? Úgy gondolom, hogy nem, de semmiképpen sem általánosan, hiszen a játék nem egyoldalú, mi is lemegyünk kutyába, ha úgy gondoljuk, hogy ezzel egy mosolyt csikarhatunk ki leendő unokánk, leendő szülőjéből. Ez az a pont, ahol kijelenthetjük, hogy a viselkedésformák egymáshoz igazítása kétirányú folyamat. Ha ezt a társadalom hierarchiájában vizsgáljuk, akkor csupán a visszahatás mértékében látunk különbséget, hiszen egy demokratikus berendezkedésű rendszerben az egymásra utaltság mindkét esetben létező és kölcsönös. A rétegződés mértéke sem mutat túl nagy különbséget, hiszen míg egy középvezetőnek is elsősorban a felettesével és a beosztottjával van napi kapcsolata, addig gyermekünknek sem csak szülei vannak, hanem megjelennek a neki alárendelt személyek is, a játékai, amikkel, főleg kétéves kortól, a szerepjátékok megjelenésétől kezdve, hasonló módon fog bánni, mint mi, vele. Ez akár egy kontrol is lehet, ami rámutat, hogy viselkedésünk miként csapódik le, a felügyeletünkre bízott személyben.
Egyfajta törzsfejlődésen megy át a továbbiakban a szerepjáték, aminek elsődleges oka az értékítélet megváltozása és a tudatosság egyre mélyebbre történő beépülése. A szerepet játszó személynek egyre fontosabb az őszinteség látszatának megtartása, és a célszeméllyel elhitetése. Ekkorra már túl vagyunk egy-egy tábla csokoládé, vagy a másikoldalról egy-egy mosolymegszerzésén, és megkezdődik a pozíciók megszerzésére, majd megszilárdítására, illetve megváltoztatására irányuló törekvések érdemre juttatása. Ennek a folyamatnak a hossza elsősorban a különbségek mértékétől és a feljebb álló személy toleranciájától és tűrőképességétől függ leginkább.
|