|
Sok gondolkodás révén jutottam arra az elhatározásra, hogy nem fogok beállni a mérhetetlen méricskélések világát képező glédába. Nem fogom arra áldozni az életemet, hogy a közízlésnek megfelelő paraméterek felkutatása legyen az egyetlen cél, és ezek megvalósítása legyen az egyetlen eszköz az asszimilálódásra.
 Úgy döntöttem, inkább kimaradok. Már az óvodában elkezdődött és azóta is életünk szerves része a mind nagyobb mondása és annak valamitén való elérése. Az alap szlogen, hogy a méret a lényeg, már annyira elhatalmasodó teherként terül el korlátolt agytevékenységünk síkjával megegyező térpontjainkon, hogy szinte nem is tudunk szabadulni ettől a kényszertől, miközben a többi fontos dolog, szinte lassítás nélkül halad el mellettünk, ráadásul olyan észrevétlenül, hogy csak az újságcikkekből értesülünk még arról is, hogy lemaradtunk, ha egyáltalán hajlandóak vagyunk figyelmet fordítani azokra a történésekre is, melyek nem csupán a trendi eseményeket taglalják. Tudom, nekem is könnyebb lenne fognom egy répát, és megmagyarázni, hogy miért is jó, hogy csak ekkora, vagy hogy milyen jó, hogy ekkora, de nem hiszem, hogy azonosulni tudnék eme agromán hasonlatot felvonultató gyakorlattal, miközben elveimmel ellentétes, ha nem is a magamutogatás, de a maga felértékelés mindenképpen. Nincs mit tagadni azon, hogy szeretem az embereket, azt sem tudnám eltitkolni, hogy oda vagyok a nőkért, igaztalan lenne azt állítanom, hogy a méret nem jelent többet számomra, mint egyfajta mennyiség jelző. De mégis azt kell mondanom, hogy mai világunkban túlzásba visszük a mérőszalagok értékét, uram bocsá’ a melltartók betűjelzésének fontosságát. Naná, hogy szemem látásra teremtetett, de szabad-e csak a látvány alapján értékelnünk? Szabad-e azt mondanunk, hogy akinek nagyobb a portája, annak nagyobb a portársa is? Szabad-e Hófehérke haverjait elnyomnunk, csupán alacsony termetük miatt? Nekem az a véleményem, hogy egy ilyen gondolkodás, nem csak gnóm embereket szül, de olyan eltorzult értékrendeket is, melyeknek lassan saját kiagyalóik sem fognak tudni megfelelni. Az antiember tipikus alakja lehet az, aki csak ezeket az értékeket veszi figyelembe, és ezeknek akar megfelelni, miközben az élet elmúlik mellette és arra vár, hogy részes szereplőjévé tegye saját magának fenntartóját, mert ő az egyetlen (maga az élet), aki tudja, nem egymás legyőzése, hanem elfogadása vezethet csak eredményre. Csak az elfogadás lehet az iránymutatónk, persze csak akkor, ha figyelembe vesszük azokat a korlátokat, melyek adatnak és nem általunk vannak kiszögezve. Ne akarjunk Istenek lenni, úgysem lennénk alkalmasak a szerepre…
|
