|
Van egy nap az évben, amikor azokra emlékezünk, akik már nem lehetnek közöttünk. Ilyekor benépesednek, az amúgy élőt ritkán látó temetők, és ki szeretetből, ki lelkifurdalásból virágot visz szerettei sírjára. Keresztény emberként nehezen tudok mit kezdeni ezzel a „halottkultusszal”, de tiszteletben tartom ezt a régi hagyományt.
 Nem hiszem, hogy egyetlen nap elegendő ahhoz, hogy felidézzük halott rokonaink, barátaink emlékét. Azon kevesek közé tartozom, akik ilyenkor nem vonulnak át a „Feltámadunk” feliratú kapu alatt. Bár tudom, hogy sokaknak, vagy még helyesebb, ha úgy fogalmazom meg, a többségnek egy elmaradhatatlan rituálé a halottak napi temetőlátogatás, nem tudok mit kezdeni vele. Talán azért nem, mert számomra az év minden napja hoz olyan helyzetet, hogy valamelyik eltávozott szerettem eszembe jut.
Sokat beszélgettem idős emberekkel, akik elmondták, hogy egyfajta megnyugvást jelent számukra, amikor szüleik, testvéreik, vagy akár életük elveszített párjának a sírjánál megállnak egy percre, de abban is biztos vagyok, hogy nem lehet egyetlen napra rövidíteni az emlékezést. Ha valaki igazán fontos volt számunkra, akkor az egész életünkön végigkísér bennünket, anélkül, hogy hervatag virágokkal borítanánk felette a földet. Talán ha egyszer megtanulunk bánni az élőkkel, akkor eljutunk odáig is, hogy helyén tudjuk kezelni a halált. Addig is, marad egy nap az évben, amikor az embertömegek kilátogatnak a sírkertekbe, leteszik a kegyelet virágait, mi pedig, a szokásokat felrúgó kevesek, ezen a napon is gyújtunk egy gyertyát a lelkünkben azoknak, akik így, halálukban is fontosak a számunkra.
|
