avagy
Kissebségi problémák, a többségi hozzáállásból fakadó
sztereotip magyarázatokkal.
Gyerekkoromban hálát adtam az Istennek, hogy nem
születtem cigánynak. Nem szerettem őket, mert féltem tőlük, és azért féltem,
mert nem ismertem őket. Ebből ugyan gyermeteg logika lenne levezetni, hogy az
ismeretlen nem szeretjük, de mindenképpen megvan a veszélye annak, hogy a
tudatlanságunk befolyásolja az ítélőképességünket. Azóta persze felnőttem, de
nem állítom, hogy sajnálkozom a származásom miatt, viszont ma már másként nézek
a világra, és másként nézek az emberekre. Ma is észreveszem, ha egy embernek
más a bőrszíne, de nem mondok ítéletet senki felett csak külső jegyek alapján.
Kár lenne eltagadni, hogy számarányukhoz képest több
konfliktusban játszanak szerepet, mint fehérbőrű honfitársaim, de nem vagyok
meggyőződve arról, hogy ez csak az ő hibájuk. Ez nem felmentés és pláne nem
„fajtársaim” elítélése, de mindenképpen egy emelkedettebb szintű gondolkodás.
Sok minden felkavar, amikor faji kérdésekről elmélkedem, de a legsúlyosabb
vádat a társadalmi beidegződésekkel szemben akkor fogalmaztam meg, amikor a
statisztikákat olvasva feltűnt, hogy fogy a cigány emberek száma
Magyarországon. Akik csak cseppet is
foglakozik demográfiával, az tudhatja, hogy ez nem igaz, és azt is könnye
kiokoskodhatja, hogy ennyien bizony nem menekültek Franciaországba. Eljutottunk
odáig, hogy hazánkban vannak olyan emberek, akik szégyellik a származásukat.
Tudom, hogy ennek két oka lehet, és meggyőződésem, hogy mindkettő létező ok is,
és nem tudni, melyik olvas fejünkre durvább vádakat. Az egyik szerint ezek az
emberek nem akarnak azonosulni azzal, amit cigányság egy része képvisel és
megpróbálnak integrálódni. A másik az, ami súlyosabb, úgy érzik, hogy a
fajukkal szembeni ellenérzés hátrányos megkülönböztetést jelenthet a számukra,
és kár lenne tagadni, azt jelent. Lecsupaszítva ez annyit tesz, hogy nem túl jó
business ma cigánynak lenni Magyarországon. A roma-kérdés megoldásához pénz kell
és türelem. Meggyőződésem szerint anyagi akadálya nincs a megoldásnak, de ha ez
probléma lenne, akkor is prioritást kellene élveznie minden mással szemben.
Azonban a türelem és a megértés mind a két oldalon hiánycikk. És amíg egymást
ellenérdekelt félnek tekintik, addig ez a hiányérzetem meg is marad. Mind a két
fél arra vár, hogy a másik tegye meg az első lépést, ami viszont ebben az
esetben nem helyben topogást jelent, hanem folyamatos visszalépést. Most, hogy
nekem van gyermekem, hálát adok Istennek, hogy nem cigánynak született, csak
most már egészem másért. Viszont bízom benne, hogy mire a kislányom elmélkedik ezeken a kérdéseken, talán már csak múltba révedő tekintettel teheti mindezt,
az emberek egymás kezét fogják, ahelyett, hogy hadonásznának egymás felé.
|