Csütörtök este lezuhant egy
szlovák, katonai szállítógép, nem messze a magyar-szlovák határtól. A 45
utasból mindössze egyetlen ember élte túl a tragédiát, őt Kassán kezelik. A mentőalakulatok
elviselhetetlen körülmények között igyekeznek a helyszíni szemle után
összeszedni a roncsokat, miközben megjelentek a katasztrófaturisták. Valóban ennyire
érzéketlenek lennénk?
"Adataink szerint a gépen 7
fős személyzet és 38 utas utazott, akik egy fő kivételével valamennyien életüket
vesztették. A túlélőt a kassai kórházba szállították" – szólt a híradás a
Helyi Lapok Online-on. A Hejce melletti erdőben éjszakánként mínusz 20 fokot
mértek az elmúlt napokban, és a katasztrófaelhárítóknak ilyen körülmények
között kellett végezniük a munkájukat. Az erős fák által szétszabdalt holtestek
olyan látványt nyújtottak, hogy az ott dolgozók szerint még sose érte őket
ilyen trauma. Időközben megtalálták a gép fekete dobozát – ami valójában sárga
gömb –, amit átadtak a szlovák
hatóságoknak. Mindenki értetlenül áll a tragédia előtt, hiszen alig 50 méterre
a gép lezuhanásának helyszínétől már biztonságos, landolásra alkalmas terület
lett volna.
A hétvégén megjelentek azok a „nézelődők”,
akiket a repülőgép-szerencsétlenség vitt a helyszínre. Ezeknek a „turistáknak”
fontosabb, hogy valamit lássanak a történtekből, majd azt az esti baráti
beszélgetésekkor felidézzék, mint a pórul jártak iránti tisztelet. Sajnos ilyenek
vagyunk mi, emberek. Amikor egy közlekedési baleset mellett elhaladunk, nem
azért lassítunk, hogy kikerüljük az esetleges veszélyhelyzetet, hanem mert
látni akarjuk, hogy a(z esetleges) halottat, halottakat. Ilyenek vagyunk? Vagy csak nem tudjuk
feldolgozni a tragédiákat és örülünk neki, hogy nem mi fekszünk nejlonzsákkal
letakarva? Ennek eldöntését inkább a szakemberekre bízom, de hogy valaki azért
üljön autóba, hogy megjelenjen egy tragédia színhelyén, ahhoz már igazi pofa
kell… illetve pont, hogy nem kell, mert ez már pofátlanság. Hiába, bunkók vagyunk.
|