|
Néha kell egy pillanatnyi őrület, hogy normálisnak érezhessük
magunkat. Most kivételesen nem a politikára és nem a szexre gondolok, hanem a
teljesen unalmas hétköznapokra. A hétfőkre, a keddekre, a szerdákra és így
tovább. Nem értem, hogy mások mit nem értenek, és nem értem, amit mások értenek
– vannak, akik egyáltalán megértenek?
 Hol vannak az emlékek? Hová tűnt a múlt? A lovakat lelőtték. A
mosolyt elkergették. A varjak potyognak, mint a kacsa nokedlit… Azt hiszem,
belezavarodtam. Mindig az a kényszerképzetem, amit egyszer talán – tuti, hogy
tőle, de a kvázi bizonytalanság állítólag baromi szexi – Moldovától hallottam:
ha Magyarországon valaki jót akar olvasni, akkor írnia kell magának. Nekem,
valahogy még ez sem jön össze. Mindig belekeveredem az idősíkokba, vagy mi a
fenébe? Meg tudja nekem mondani valaki, hogy egyáltalán, mik azok az idősíkok?
Ez most megint valami Einsteini hablaty, vagy esetleg komoly, egyáltalán
gyógyítható? Mellesleg a múlt, jelen, jövő; mint lenini kérdés, bennem is többször
felötlött már, és nem, mint hamleti feltételes mód. Ez azt hiszem, megint olyan
madártejesre sikeredik. Hogy mi az a madártej? Nem fontos. Különben van valami
közük az idősíkoknak az ősgyíkokhoz? Hogy az megint más tészta? És nem nokedli?
Tényleg, a jelen a múlt leképezése, vagy a jövő megszégyenítése; esetleg
fordítva? Ismered azt, aki megszólít, nem ő a cukros bácsi? És ha édes, akkor
miért rossz, mert rontja a fogadat? Felvállalod, aki vagy, egyáltalán tudod,
hogy ki vagy? És mitől, kiért (?), de komolyan. Én is létezem ebben a nem
létező világban? És ha nem, akkor hogy lehet? Te elhiszed, hogy én leszek, ha
már nem leszek? És vajon én elhiszem-e, hogy te elhiheted? Szóval mi az a
madártej? Én már olvastam, és te? Különben mitől lehet vége ennek az őrületnek?
Azt mondod próbáljam meg? Tegyem ki? Hát legyen! PONT.
|
