Persze megtehettem volna, hogy nem vagyok tekintettel a kérdező személyére, és egyszerűen továbbtolom a kérdést mint ügyiratot a hivatalban, de néha fel kell vállalnunk a döntést és annak ódiumát , még ha nem is szívesen bonyolódunk bele lelki teniszjátszmába. A kérdésben nem az a nehéz, hogy az igen vagy a nem gombot nyomjuk-e meg, amúgy is van még egy telefonos segítségünk, vagy ha szépen kérjük, a közönség is szívesen segít… És itt kezdődtek a problémák. Én tudtam, hogy miről van szó, de vajon a nagyérdemű, az utcán átsétáló, a sarokban szintén capuccino-zó tisztában van-e azzal, hogy itt mi a tét. A közönség tényleg jól tudja-e, a számítógép tényleg a rossz választ veszi-e el, vajon kiderül-e ki a leggyengébb láncszem? Én tudtam, hogy mit befolyásol a válaszom. Tudtam, hogy vagy így, vagy úgy, de döntenem kell a kérdést illetően. Ismerve a helyzetet, azt is tudtam, hogy mind két válasz helyes, és mindkettő helytelen is egyben, hisz Karinthy szavait idézve… de ezt tudjátok mindannyian. Viszont miközben gondolkodtam, rájöttem valamire. Nem az a fontos, hogy én mit válaszolok, hanem az, hogy elfogadja-e férfi és nő, hogy a határ a lényeg és nem a status? Látják-e hogy az ajtón a réztábla csak irányt mutat, de nem perdít át a küszöbön? Tudják-e, hogy nincs is kanál, hogy amit látunk, az nem a valóság, csak a képzelet sekélyes manifesztuma? Úgy döntöttem segítek. Kijelentem, hogy létezik barátság a két nem között. Tanúm rá a világ, és hűségem büszkesége a bizonyítványom. Legyünk nyitottak, mint az a pár, amelynek hölgytagja hozzám szegezte a kíváncsiságát. Mert párok ők, a barátság szeretetével összekötve, mely néha erősebb a szerelemnél, mégis sokkal könnyebben kikezdhető, ha nem tudják, hogy hol a határ. Átléphető persze ez is és még útlevél sem szükségeltetik hozzá, de hogy a folytatás milyen eredményt szül, azt már nem tudom. Juhász Gyula szerint Anna örök, de vajon mi lesz a szerelemmel…?