|
Több mint másfél évtizede volt, hogy esténként a Pécsi Nemzeti Színházban vártam a címben említett darab kezdetét. Állandó teltház, és dübörgő tapsvihar zárta mindannyiszor az előadást. Amikor utoljára került színpadra, egy skandináv diákcsoport is ott volt a nézőtéren, és bár semmit sem értettek a szövegből, állva búcsúztatták a szereplőket, pedig ők nem is tudhatták: hogy ez a dal lesz a végső. Aztán eljött a mai este, és én ugyanazzal a gyermeki izgalommal készültem színházba, mint annak előtte.
Kaposvárra látogatott a PNSZ a Godspell című darabbal, így megspóroltak nekem egy 150 kilométeres autóutat. A díszletet meglátva egy kicsit zavarban éreztem magam, mert ahogy a metrómegállót felismertem,  kicsit bizonytalan volt, hogy jó helyen járok-e. Azután felcsendültek az ismerős dallamok, és megnyugodtam. De csak pár percre. Egy teljesen új rendezés, egy teljesen új elképzelés, és egyetlen ismerős szereplő. Fillár István 16 évvel ezelőtt a főszerepet játszotta, most pedig egy volt a sok közül.
A darab elején még érdeklődve figyeltem, hogy mit hozott ebben a darabban a rendszerváltás óta eltelt sok év, de csalódnom kellett. A színészek, külön-külön nagyszerű teljesítményt nyújtottak, de az előadás, nem csak a régi emlékeket nem hozta elő belőlem, de nem is tetszett. Az új díszlet és a régi szöveg valahogy nem jött össze. Egy-két gyatra kísérlet ugyan született arra, hogy a kimondott szó, egy kicsit maibbnak tűnjön, de kevés siker koronázta a próbálkozást. A zene és a dalok „modernizálása” először meglepett, de azzal meg tudtam barátkozni, bár tény, hogy a régi dallamok és dalszövegek folyamatosan próbálták elnyomni a frissített verziót. A párbeszédek teljes átszabása sem tett jót a műnek, mert önkényességükben pont a dialógus szó lényege veszett el. A színpadi mozgás hozott némi újdonságot, és a tétova lépéseket is inkább betudom az idegen városnak, mint hibának.
Amikor az utolsó pár percben megszólalt az Operaház fantomja, végleg elveszítettem a hitemet, hogy: legalább a vége még jó lehet. Csengeri Attila metró általi kivégzése pedig porba lökte az összes szép emlékemet. Bár a végén megformált élő kereszt megmozdított bennem valamit, az összhatást tekintve továbbra is azt kell, hogy mondjam: nagyon jó színészi, énekesi alakításokat láttam, kitűnő zenészek segítségével, de Balikó Tamás egy picit meghalt bennem, pedig én még emlékszem az Odry-n bemutatott vizsgaelőadására, ami nagyszerű volt, a Teljes napfogyatkozást viszont ma este éltem át.
|
