|
A 2006-os választások kapcsán már
nem gyanúként, hanem kész tényként kezelték a szakértők, hogy a pártok nagy
része, de a parlamenti képviselettel rendelkezők mindenképpen túllépték a
törvényben engedélyezett kampánykeretet. A pártok eddig kategorikusan tagadták
a vádakat, most viszont egy őszinte vallomást olvashattunk Kósa Lajostól, a
Fidesz országgyűlési képviselőjétől, Debrecen polgármesterétől. Ezek szerint a
Fidesz legalább 2 000 000 000 forintot költött a
képviselőjelöltek népszerűsítésére.
 Kósa a Figyelőnek adott
interjújában azt fejtegette, hogy egyértelműen látszott, hogy az MSZP legalább 10
milliárdot költött a 2006-os parlamenti választásokra, majd nem sokkal később,
amikor a riporter annak adott hangot, hogy külső szakértők szerint a két nagy
párt, fejenként 4-5 milliárd forintot fordított a választók megnyerésére, már
úgy fogalmazott, hogy a kampány struktúráján látszott, hogy a szocialisták
ötször annyit költöttek, mint a Fidesz. Egy egyszerű matematikai tétellel
kiszámítható, hogy a 10 milliárdnak 2 milliárd az ötöde… azt ugyan sejtjük,
hogy ezek a számok meg sem közelítik a valóságot, de legalább elértük, hogy az
egyik párt vezető politikusa bevallotta, hogy súlyosan megsértették a törvényt.
Azt is le kell szögeznünk, hogy az ellenzéki politikus,
az MSZP-nek tulajdonított összegre vonatkozóan, semmiféle bizonyítékkal nem
szolgált, így csak a Fideszre vonatkozó adatokat lehet információként kezelni,
ami több mint ötszöröse a törvényben engedélyezettnek. Kezdetnek nem rossz, így talán odáig is eljutunk egyszer, hogy politikusaink,
nemcsak meghozzák a törvényeket, de magukra nézve is kötelező érvényűnek
tartják és annak szellemében cselekednek.
Ugyanebben az interjúban
olvashatunk arról is, hogy Kósa milyen gesztusokat várna el a kormányzó
pártoktól. Az egyik neuralgikus pont – szerinte – a médiatörvény olyan szintű
változtatása, ami lehetővé tenné, hogy: ha egy sajtótermék égbekiáltó
hazugságot ír le, akkor legyenek olyan mechanizmusok, amelyek ennek a
felelőseit eltávolítják a szakmából – olvasható a Figyelőben.
Persze egy ilyen politikusi
felvetésnél mindig továbbgondolja az ember a szavakat, és megpróbálja
megtölteni azokat tartalommal. Így valószínűleg arra gondolt a képviselő úr,
hogy abban az esetben, ha egyértelműen bebizonyosodik, hogy egy párt
aktivistája bűncselekményt elkövetve behatol egy másik párt kampányanyagát
tartalmazó szerverre, majd egy – az előző párthoz közelállónak gondolt – médium
a tények tudatában mégis tagadja az eseményt, akkor azt az újságírót (ebben az
esetben: főszerkesztőt) el kell távolítani a szakmából. Ha ezt elfogadjuk, egy
kérdés marad már csak nyitva: mit tehetnénk azokkal a politikusokkal, akikről
kiderül, hogy égbekiáltó hazugságot írnak le vagy mondanak? Vajon akkor lesznek-e
olyan mechanizmusok, amelyek ennek a felelőseit eltávolítják a szakmából?
|
