|
Karácsony környékén számtalan publicista dönt úgy, hogy képernyőre veti gondolatait. Fél-, és negyed igazságok sora jelenik meg mindenfelé, holott az író, csupán azt szeretné, ha véleménye – illetve annak publikus része – minél több emberhez eljutna. Ma már közhelyszámba megy – tudom, mert én is használom – a szeretet ünnepének körbeírása, de ilyenkor legalább egy kicsit őszinték vagyunk, ha máshoz nem, hát saját magunkhoz.
Ünnepeld meg a karácsonyt, és bérletet válthatsz a legőszintébb hazugságok járatára. Talán nem csak a bennem rejlő optimista mondatja velem, hogy egyre többen vannak, akik rájöttek, rájönnek, hogy a karácsony, nem Szent Plaza ünnepe, hanem a kitörni igyekvő szereteté. Ilyenkor nem azért hazudunk, hogy megússzunk valamit, így óva meg bélsáros (bocs, de az őszinteség néha triviális szavakat ránt a közbeszédbe) életünket, hanem – ha muszáj – a szeretteinket igyekszünk megóvni a fájdalomtól. Ilyenkor a nagymama (17-dik) kockás sálja is tetszik és a keresztanyu sampon-desodor-tusfürdő csomagját sem tartjuk annyira cikinek. A belsőnk persze tiltakozik az ötlettelenség ellen, de úgy érezzük, a szándékot kell díjazni és nem az eredményt kritizálni.
 Van valaki, aki nem hajlandó hazudni, még ilyenkor sem. Ő a gyermek. A gyerekek mindig megmondják, hogy mi a véleményük, így érdemes odafigyelni rájuk. Ők nem foglalkoznak azzal, hogy megsértődünk-e, mivel ez fel sem vetődik bennük. Ők ilyenkor is őszinték. Ha az igazi csillagokat akarjuk látni, nézzünk a szemükbe, mert a szeretet ünnepének ők az egyedüli védelmezői. Ők ugyanis belegyalogolnak a lelkünkbe, ha nem a megfelelő babát, autót, számítógépet találják meg a fa alatt, de akkor is szeretnek bennünket, míg mi csendben, befelé fordulva üvöltünk a sok gagyi ellen, és lassan megtanuljuk gyűlölni azt, aki a szeretetét akarta kifejezni egy újabb zenélő alsónadrággal.
|
