|
avagy
A Biblia, mint Best seller
A világirodalom legtöbb példányban elkelt, legtöbb nyelvre
lefordított produktuma. Még nagy nehézségek árán sem tudnánk olyan kötetet
mondani, amit csak megközelítőleg is fel lehetne lelni annyi háztartásban, mint
a Bibliát, ugyanakkor nagy nehézségbe ütközne az is, ha még egy könyvet
akarnánk keresni, ami olyan sok polcon hever „elfelejtve”. Sikk Bibliát
tartani, de valami miatt, mégsem kapja meg azt az elismerést, ami megilletné.
Megszámolhatatlan vallás alapja, akár részben, akár
egészében, mégsem ismerjük eléggé. Szavai igazak, és egytől egyig a valóságot
írják le. Néhol tán nehezen érthető a nyelvezete, a mellőzése azonban mégsem
ebből fakad. Ez a könyv ugyanis szakirodalom. Szakirodalom az élethez, amit
csak akkor tudunk a benne rejlő teljességgel élni, ha minden szavát elfogadjuk,
komolyan vesszük, és tudjuk, kötelező érvényű ránk minden gondolata. A Bibliát,
van, aki csupán megvásárolja, van, aki elkezdi olvasni, majd leteszi, van, aki
igyekszik végigolvasni, de feladja, és van egy szűk réteg, akik olvassák,
értik, és követik. Akik csak divatból, könyvespolci kelléknek vásárolják, szóra
sem érdemesek, akik elkezdik olvasni, azok általában vagy attól ijednek meg,
hogy mennyi vér és pusztulás van benne, vagy attól, hogy rájönnek, képtelenek
betartani a benne foglalt szabályokat, aki olvassák, de nem értik, azok
általában vissza-visszatérnek hozzá, és egy idő után „megszeretik”, akik pedig
olvassák és értik, azok rájönnek, az igazi szabály: a szeretet.
 A legérdekesebb csoport a fentiek közül, akik megrémülnek a
tartalmától, hiszen ők esélyesek az igazság meglátására, csupán még nincsenek
felkészülve rá. Ez olyan, mint aki tudja, hogy le kellene szoknia a
dohányzásról, el is tervezi, de nem azért nem hagy fel a szenvedélyével, mert
nincs hozzá ereje, hanem mert úgy érzi, egy jó dolgot kell eldobnia. Valahogy
így állhatnak sokan a Bibliához is, hiszen rohanó világunkba nehezen fér bele,
hogy napnyugtakor befejezzük a munkát, hogy szombaton – igen, szombaton,
tessenek elolvasni a Tízparancsolatot! – ne végezzenek még házimunkát se, vagy
akár csak az, hogy étrendünkből száműzzük a disznóhúst, a harcsát, vagy a
májat.
Ezek valóban kemény szabályok, de ha végiggondoljuk, hogy
betartásukkal nem veszítünk, hanem éppen ellenkezőleg, akkor megértjük, a
Bibliában lévő szabályok nem megkötnek bennünket, hanem megóvnak azoktól a
dolgoktól, amik a vesztünket okozhatják.
Máté evangéliuma
 A Biblia egyik legkedveltebb része a négy evangélium. Máté,
Márk, Lukács és János kellő plasztikussággal írják le Jézus földi életét, de
talán mindegyiknél közérthetőbb Máté leirata. Bár a Szentírás teljes egésze
Istentől ihletett, nem lehet nem észrevenni, hogy a mindenható figyelembe vette
közvetítői személyiségét és Jézussal kapcsolatos tapasztalatait. Máté, a
vámszedőből lett apostol személyiségfejlődése szintén alap lehetett Isten
számára, amikor az üzenetek tartalmát és stílusát meghatározta. Ahogy egy
elemzésben olvashatjuk: Máté evangéliuma erősen zsidó jellegű. Legfőbb
jellemzője, hogy a názáreti Jézus alakját Isten választott népének hagyományába
ágyazza, illetve megmutatja azt is, hogy ez a Jézus nem tépi szét e hagyományok
bilincseit, hanem beteljesíti azokat. A szöveg elejétől végéig érezzük a
hagyomány és az újdonság közti feszültséget. Sem az előbbit, sem az utóbbit nem
utasítja el a szerző, kölcsönhatásuk életszerűséget és új látásmódot eredményez
– bár érdekes megközelítés, valójában igaz. Viszont tartalmaz egy szót, ami
ebben az esetben semmiképp sem helytálló, ez pedig a szerző. Máté leírta a
történetet, nem pedig szerezte azt. Isteni ihletettségéhez nem férhet kétség,
hiszen olyan alapossággal írja le a történéseket, ahogy emberi elme képtelen
lett volna emlékezni rá. Vagyis a mű szerzője, valójában nem más, mint Isten,
Máté pedig egy nemes eszköz, aki méltósággal teljesítette feladatát.
Máté célja kimutatni, hogy Jézus életének eseményei miként
teljesítik be az Ószövetség jövendöléseit. Jézus szenvedésének és halálának
leírása közben mindvégig arról biztosít minket, hogy ezek a szörnyű események
megfelelnek Isten akaratának, ahogyan azokat az Ószövetség megjövendölte. Bár
hatalmában állna megváltoztatni az eseményeket, nem teszi, hiszen a megváltási
terv csak abban az esetben teljesülhet be, ha Jézus végigjárja az utat, melynek
vége a halál.
Az értelmező itt azt állítja: bizonyos pontokon (ő az
evangélium 5. fejezetének 21-48-ig terjedő verseire hivatkozik) azonban úgy
tűnik, Jézus ellentmond a törvény némely parancsának, sőt eltörli azokat.
Megteheti, hiszen ő Isten fiaként a zsidó hagyomány hivatott értelmezője.
Nos, az értelmezés több mint hibás. Lássuk, mit is ír az
evangélium, csupán 3-4 verssel korábban: Ne gondoljátok, hogy jöttem a
törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem
inkább, hogy betöltsem. Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik,
a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, a míg minden be nem
teljesedik.
Ebből is látszik, hogy félremagyarázás csupán, amikor azzal
vádolják Jézust, hogy hatalmával visszaélve kikerülte a neki nem tetsző törvényeket.
Jézus személyazonosságát gazdag ószövetségi háttérrel
rendelkező fogalmak fejezik ki: Jézus Dávid fia, a Messiás vagy Krisztus, a
Bölcsesség és így tovább. E címek mindegyike Jézus személyiségjegyeit hordozza,
de önmagában egyik sem írja le őt pontosan. A két leggyakoribb megnevezés az
Emberfia és az Isten Fia. Az első cím a módot tükrözi, ahogyan Jézus magára
alkalmazza ezeket a címeket, és ez valószínűleg Dán 7. fejezetének mennyei
alakjával kapcsolatos. A második megnevezés pedig a királyi Messiásra utalva
idézhette az Ószövetséget (ld. Zsolt 2; és 110). E címek Jézusra alkalmazva új
jelentést kapnak, és messze túlmutatnak bármely ószövetségi értelmezésen.
Isten népének mibenléte szintén a hagyomány és az újdonság
közti feszültségben fogalmazódik meg. Máté nem kételkedik abban, hogy Izrael
Isten népe, ezért evangéliumának fő erkölcsi kötelessége kimutatni az ősi
Izrael és az Isten által Jézusban létrejött új közötti folytonosságot. De ki az
Isten népe Jézus jövetele után, és ki örökli királyságát? Máté válasza egyszerű
és egyenes: azok Isten népének tagjai, akik Jézust követik. A Jézushoz való
ragaszkodás nemcsak a zsidókat teszi Isten népévé, hanem ezáltal a nem zsidók
számára is lehetővé válik, hogy Isten népéhez tartozzanak (ld. 21,41. 43).
Azon zsidókról, akik nem fogadják el Isten népének ezt az új
meghatározását, Máté azt állítja, hogy "zsinagógájukhoz" tartoznak
(ld. 4,23; 9,35; 10,17; 12,9; 13,54), ezt a képmutatók zsinagógájának is nevezi
(6,2; 23,6, 34).
Máté ugyanakkor nem támad, és nem vádol, csupán Jézus
szavaiból hangzik ki a kritika. És bár szerzősége az ihletettség miatt nehezen
értelmezhető helyesen, mégis azt kell mondanunk, hogy személyének köszönhetjük
azt a természetességet és közérthetőséget, ami leginkább az ő munkásságára
jellemző.
 A Bibliát megérteni akkor tudjuk, ha képesek vagyunk
elfogadni, hogy tartalma nem egy nép misztikus meséje, hanem az ember
teremtésének, megváltási tervének pontos leírása. Nehézséget okozhat a
számunkra, hogy míg a Szentírás mindvégig ihletett, addig a fordításokról
ugyanez nem mondható el. Számtalan véletlen hibát fedezhet fel benne, aki
figyelmesen forgatja a „Könyveket”, de sajnos szándékos ferdítések sem ritkák.
Még kellemetlenebb az, hogy a legnagyobb keresztény egyház is ragaszkodik olyan
tévedéseihez, melyekről időközben egyértelműen kiderült, hogy egy
figyelmetlenség szülte azokat. Ha az üzleti világot szemlélnénk és ott
találnánk ilyen visszásságokat, akár el is fogadhatnánk, hogy az imázs
megtartása csak akkor lehetséges, ha nem hívják fel a figyelmet a
pontatlanságra, egy egyháznál azonban ez nem védhető. Ma már tudjuk, hogy a
Mária kultusz is egy fordítási hibából indult, azonban abban is biztosak
lehetünk, hogy a Római Katolikus Egyház nem fogja elismerni ezt a hibáját
(sem).
A lehetősége mindenkinek megvan, hogy olyan szemmel olvassa
a Bibliát, ami a befogadásról tesz tanúbizonyságot, de sose feledjük: Isten az,
aki tévedhetetlen, nem az ember, márpedig, aki hibázhat, az hibázni is fog.
|
