|
Nyílt levél Hiller Istvánnak és Ekler Gergelynek
Két nagy tudású szakember
visszatért a gyermekkori csakazértis állapotba. Hiller István oktatási és egyéb
miniszter, Ekler Gergely a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának
elnöke, miközben körömszakadtáig ragaszkodik saját véleményéhez, azt
hangoztatja, hogy hajlandó tárgyalni. A tárgyalási készség persze fontos, csak
mennyire hihető akkor, amikor két, homlokegyenest különböző véleményt képviselő
vezető hivatkozik rá? Itt már régen nem a tandíj a kérdés, hanem, hogy melyik
„kutya” az erősebb…
Reformok előtt áll az ország, és
a változás nem kerülheti el a felsőoktatást sem. A reform jó dolog, csak az a
baj, hogy valakinek fizetnie kell érte, mert ingyen még Krisztus koporsóját
sem, de ugye ezt ismerjük. Miután kiszivárgott, hogy a kormány – valamilyen
módon – be akarja vonni a felsőoktatásban résztvevőket a rendszer
átalakításába, és ezáltal a finanszírozásba is, Hiller István kiállt a
nagyközönség elé, és bejelentette, hogy a varázsszó: tandíj (illetve:
felsőoktatási részhozzájárulás, vagyis FER – ez azért vicces). Volt itt persze
számtalan elképzelés, most mégis úgy tűnik, hogy sikerült megtalálni a
kormánynak tetsző módozatot. Viszont, ami a kormánynak tetszik, az nem felel
meg a hallgatóknak. Mi lehet ilyenkor a megoldás? Vagy hajlandó valaki feladni
az állásait, vagy a vitázó felek valóban készek a kompromisszumra. Itt
(jelenleg) egyiket se látni.
A kormány eltökélt abban, hogy
beszedi a hallgatóktól a rájuk kirótt „sarcot”, a HÖOK pedig ragaszkodik hozzá,
hogy ettől az adminisztráció eltekintsen. Így persze elég nehéz tárgyalni,
hiszen nem valaminek a mértékéről vitatkoznak a felek, hanem a rendszerelem
létjogosultságáról.
Aki már tanult, vagy valakit
taníttatott a felsőoktatási rendszerben, az tudja, hogy az ingyenes oktatás
sosem volt sajátja a magyar rendszernek. Így valójában a
kormány-előterjesztéssel kapcsolatban, nem a tanulás, vagy taníttatás
költséggel terheltsége a kérdés, csupán annak mértéke. Ennek tükrében nem éppen
egyértelmű Ekler úr álláspontja. Érhető viszont, ha azt vizsgáljuk, hogy
menyire finanszírozható a diploma megszerzése a jelenlegi rendszerben, és
menyiben változnak ezek a pozíciók 2007. után?
Sokszor elhangzott, és
kétségkívül jogos érv, hogy a diploma birtokában sokkal jobb társadalmi pozíció
szerezhető meg, mink középfokú, vagy annál alacsonyabb képzettséggel, viszont
az is elvitathatatlan a másik oldal véleményében, hogy már a jelenlegi terhelés
is társadalmi egyenlőtlenséget szül, ha az esélyeket vizsgáljuk. Lehet, hogy
egyszerűbb lenne, ha a két vitázó tényleg a megegyezésre törekedne…
A tandíjra kötelezettek a jelen
állapotok szerint a következő források valamelyikét, vagy azokat egységesen
használhatják fel annak érdekében, hogy diplomához jussanak: szülői-, rokoni
támogatás, munkavállalás a tanulóévek alatt, illetve a diákhitel. Ne
feledkezzünk meg ugyanakkor arról sem, hogy vannak olyanok, akik vagy nem
tudják az összes „támogatási” formát igénybe venni, vagy azok már
felhasználásra kerülnek a mindennapok finanszírozása érdekében. Ők az új
rendszerben, könnyen kieshetnek a rendszerből. De akkor mi lehet a megoldás?
Egy korábbi felvetés azt
tartalmazta, hogy a finanszírozást, csak a tanulmányok befejeztével kell
megkezdeni, és akkor is csak abban az esetben, ha a jövedelem elért egy
bizonyos szintet. Az általam elképzelt kompromisszum pont ebből a „kedvezményből”
indul. Tekintettel azonban arra, hogy a korábban tervezett összegnél jóval alacsonyabb
teher hárulna a hallgatókra, célszerű a korábbi elképzelés egyéb kritériumait
is felülvizsgálni, vagyis nem a mindenkori minimálbér négyszeresénél keletkezne
visszafizetési kötelezettség, hanem a diplomás minimálbér elérésekor (a
törlesztés mértékének meghatározását a közgazdászokra bízom); szintén
elfogadható lenne, ha a kamatmentes (a mindenkori inflációval indexált) verzió
helyett, a mindenkori alapkamattal növekedne a visszafizetendő összeg. Ettől kezdve
már csak nevet kell találni az elgondolásnak, ami nem is olyan nehéz:
Diák-hitel Plusz… Így a hallgatók is alább adnák az igényeiket, a kormányzat
pedig a teher mellé, adna némi pluszt, ami elősegítheti az együttműködést.
Összefoglalva egy olyan új
hitelformát javaslok, amire minden, a felsőoktatásban részvevő jogosult,
amennyiben tandíjfizetésre kötelezett. A hitel maximális mértéke megegyezne az
aktuális fizetési kötelezettséggel, visszafizetése pedig akkor válna
aktuálissá, ha a hallgató az iskola elvégzése után elhelyezkedik, és munkabére
eléri a diplomás minimálbért. Az új finanszírozási forma független lenne a
jelenlegi diákhiteltől, és a visszafizetés feltételei is különböznének attól. Ezzel
a megoldással, bár jelentkezne fizetési kötelezettség, azonban az nem
befolyásolná a felsőoktatásban résztvevő mindennapjait a tanulmánya alatt.
|
