|
A nyár még az ajtóban toporgott,
de az ősz egyértelműen jelezte, mostantól övéi vagyunk. Persze az év
legnedvesebb évszaka nagyot tévedett, de kétségtelenül befészkelte magát a
mindennapjainkba. Amolyan eltévedt módon regisztrál a fákat kopasztó időszak,
hiszen meleg szellők zilálták szét hajunkat még az éjszaka is. Ez már csak
annál is feltűnőbb volt, mivel semmi másnak nem hagytuk megzavarni azt a hosszú
hétvégét októberben. Míg egyesek a nemzet ünnepére, mások egy új rendszerre
készültek; mi, alig háromtucatnyian: Istennel találkoztunk. Merész értékelése
az egy hónappal ezelőtti napoknak, de a nyugalom, ami akkor körül vett
bennünket, embertől nem származhatott.
Ha valaki fél évvel ezelőtt azt
javasolta volna, hogy keresztényként menjek el egy ilyen táborba, valószínűleg
értetlenül néztem volna rá . Az egész napos áhítat és a táplálkozásban
megmutatkozó állatszeretet annyira őszintétlen volt akkortájt számomra, mint
Júdás csókja a Gecsemánéban. Bár egy frissen sütött csirkecomb ma sem okoz
lelkifurdalást, az ima értelmezése már más irányba mutat.
Istennel lenni, ma egyrészt
divatos, másrészt szinte hihetetlen. Bár úgy tűnik, hogy ellentét van a két
gondolat között, mégis mind a kettő igaz. A vallásosságot manapság úgy húzzák
sokan magukra, mint egy menő ruhadarabot. Nem az a lényeg, hogy mit jelent a
számunkra, hanem az, hogy milyen hatást tudunk kiváltani általa. Sokan hiszik
azt, hogy azonosulás nélkül is viselhetik a vallást. És valahol igazuk van. A
XXI-dik század hajnalán sokkal többre értékelik a tömegek a külsőségeket, mint
a belső odaszánást, az elkötelezettséget. Ez a korszak még a farizeusokénál is
sötétebb, hiszen nem csak elfedik az igazságot, de egyenesen nem is ismerik.
Nos, ezért igaz a mondat második fele. Amikor a bűn „polgárjogot” nyer; ember
képtelen megtalálni az igaz út felé vezető ösvényt.
Istennel tölteni pár napot. Ezzel
a céllal indultam el egy hónappal ezelőtt Somogy határára. A célt, még ha csak
részben is, de sikerült elérnem. Kibírtam a rántott csirke sistergő hangja és
illata nélkül, megértettem azokat, akik néha többet mutattak, mint amennyit
valójában megéltek, és elviseltem saját tökéletlenségemet. Ritka pillanatokkal
ajándékozott meg október második fele, hiszen a néhol eltúlzott reakciók mögött
nem a magamutogatást láttam, hanem a tökéletességre való törekvést, és azt,
hogy „ha elhiszem, hogy oda tartok, talán oda is érek…”
|
