|
Akinek van gyermeke, vagy forgott már olyan közegben, ahol a legifjabb korosztály is képviselteti magát, biztosan kimondta a bűvös mondatot: bezzeg az én időmben… Sok esetben én is közel voltam már ahhoz, hogy ezzel a varázsigével éljek, de eddig mindig volt annyi időm, hogy végiggondoljam, nem helyes a múltat szembeállítani a jelennel. Más volt akkor a világ, és mások voltunk mi is, bár ma már tudom, vannak változhatatlan értékek, én akkortájt erről nem sokat tudtam.
 Ha meg is fordult a fejemben, hogy saját „jóságomat” szembeállítsam a mai fiatalok szertelenségével, egy dologban biztos, hogy nem élhettem volna ezzel a demagógiával. Ez pedig Istenhez fűződő viszonyom. Az enyém még más volt gyerekkoromban. Nekem nem adatott meg ez az ajándék. Bár „betoltak” a keresztvíz alá, s öntudatlan formám még ágált is ellene, a tudás ajándéka hiányzott az életemből, így csak annyi biztos, nem akarta egyetlen porcikám sem a gyermekkeresztséget. Miközben Isten megajándékozott bennünket a szabad választás jogával, évszázadokon keresztül a szülők döntöttek gyermekük hovatartozásáról. Az én lányaim már nem kell, hogy átéljék azt a megalázó helyzetet, amikor büszkén megvallva vallásukat, tudatlanul állnak, az annak mibenlétét firtató kérdések mindegyike előtt.
Teremtett lényként, nincs jogom elvenni a gyermekeimtől azt az ajándékot, amit Teremtőnk mindanyiunknak megadott. A szabad választás jogát. Azt a jogot, hogy mi dönthetünk jelenünkről és jövőnkről. Azt a jogot, hogy szabadon választhatunk élet és halál között. Ugyanakkor kötelességünk, hogy felcseperedő utódainkkal megismertessük azt a tudást, amit mi csak felnőtt fejjel szerezhettünk meg. Ne higgyük, hogy a szabad választás pajzsa mögé bújva megúszhatjuk a tájékoztatásra vonatkozó kötelességünket! Gondoljunk csak bele, vajon mennyivel könnyebben élhettük volna ifjúkori életünket, ha tisztában vagyunk azzal a kegyelemmel, ami Krisztus választásáért, ajándékként adatik nékünk.
Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa – olvashatjuk Jézus szavait Márk evangélistánál. Halljuk meg mit mond nekünk a Megváltónk, mert ebben a felszólításban nem csak a legifjabbak számára van ígéret, de útmutatást is kapunk, hogy mit kell tennünk, ha át akarunk bújni a tű fokán…
Ők még a legtermészetesebb módon vallják, hogy Jézus Krisztus (ez a teljes neve, ahogy nagyobbik lányom szokta mondani) az, akit a legjobban szeret. Talán egy cseppet mi is hozzájárulhattunk ahhoz, hogy ezt vallja, de ez semmiképpen sem érdem, csupán „igazolás” arra vonatkozóan, hogy valamit elvégeztünk a ránk mért feladatból. Ők még tényleg őszintén tudnak ahhoz a fenséges lényhez viszonyulni, akiről nekünk még felnőtt fejjel is csak homályos elképzeléseink vannak. Bár tudásuk sekélyes, minden esélyük megvan arra, hogy amiben mi csak reménykedünk; egy tiszta, odaadó lélekre.
Ha kérjük Istent, és nem vagyunk vakok a látásra, talán mi is felemelkedhetünk gyermekeink szintjére. Jézus a gyermekekben minket is hívott, s csak a mi felelősségünk, hogy lányaink, fiaink kezét fogva felé indulunk-e el? Ebben dönthetünk, de abban nem, hogy őket, akik talán az utolsó nemzedék a várva várt advent előtt, milyen irányba indítjuk el. De nézzünk őszintén a szívünkbe, vajon melyikünk engedné el, még egy olyan biztonságos útra is egyedül azt, akiért hajdan, akár hívőként, akár hitetlenként, de mindenképpen imádkoztunk; mert a szükségben mindannyian Istenhez fordulunk; hát halljuk meg azt is, ha ő fordul hozzánk!
|
