A későn jövőknek már csak a folyosón jutott hely Kiss Erika kedd délutáni előadásán. Lapunk munkatársa a Jászberényi Városi Könyvtárban tartott diavetítéssel és sok-sok háttérinformációval gazdagított élménybeszámolót arról a Kínában töltött két hétről, amelyre egy kulturális delegáció tagjaként utazott el tavaly júliusban.

Kína a távolból szemlélve is izgalmas és vonzó, közelről azonban egyenesen varázslatos és lenyűgöző. Egymilliárd-háromszázmillió ember tömörül egy majdnem-európányi területen – 250 millió bicikli, végtelenített kígyóként tekergő autópályák, kunyhók és szupermodern üvegpaloták, az összes valamirevaló világcég képviselete, illetve a világörökség huszonnyolc objektuma társaságában. Azt is mondhatnánk, könnyű nekik: a legrégebben működő civilizáció minden tárgyi és spirituális hozadéka a rendelkezésükre áll.

A magyar küldöttség, melyben újságíró kollégánk is helyet kapott, a Pekingtől ötszáz kilométerre található, hatmilliós metropoliszba, Jinanba tartott egy nemzetközi ifjúsági fesztiválra, de nem hagyták ki az olimpiára készülő fővárost sem.

Peking nem aprózza el, nagyjából hazánk idei költségvetésével megegyező összeget fordít a nyári giga-sportseregszemle megrendezésére. A város levegője ugyan szmogos, közlekedése pedig kaotikus, de a turista feledi mindezt, ha a Mennyei Béke teréről belép a XV. században felépített Tiltott Városba, amely huszonhat egymást követő kínai császár lakhelyéül szolgált, s ahol minden épület fából készült. A tiltás az egyszerű halandókra vonatkozott, akik a császárság idejében nem tehették be ide a lábukat.  A város a városban ma már persze hív és vár minden szájtáti kíváncsiskodót, s van is miben gyönyörködni, csakúgy, mint az Ég Templomának nevezett, szintén nagy kiterjedésű, csodálatos kertekkel övezett építményegyüttesben.

Az elképesztően hosszú Nagy Falból, melyet az ókorban a sztyeppei törzsek betörései ellen kezdtek el építeni, egy jól karbantartott, Pekinghez közeli szakaszt látogatott meg a magyar csoport. Békés embertömeg hömpölygött le s föl, harcos támadóknak nyoma sem volt.

A jinani találkozóra olyan vonattal robogtak, melynek hálófülkéire nem szereltek ajtókat. A Sárga-folyó partjára tizennyolc ország tehetséges fiataljait invitálták a szervezők, hogy a kultúra különböző ágaiban bemutathassák tudásukat. A vendégeknek egyúttal alkalmuk nyílt megismerkedni a kínai tehetséggondozással is. Jinan a vizek városa, így nem meglepő, hogy a helyiek a népek összefogását a világ folyóinak „összefolyásával” jelképező látványossággal rukkoltak elő a záróünnepségen, amelyhez minden külföldi csapat a hazájából hozott vízzel járult hozzá…

A kínai hétköznapok zavarba ejtő sokszínűségben telnek. Évezredes hagyományok keverednek a csúcstechnikával, a kommunista egypártrendszer meg a piacgazdasággal. Ez utóbbi próbálkozás legalábbis érdekes; ők még biztosan nem ismerik a „fából vaskarikát” elméletet. Mi már igen. A magyar-kínai kapcsolatok mindenesetre dinamikusan fejlődnek. (A jászberényi Hűtőgépgyár már a nyolcvanas évek végén szállított szerelősort a távol-keleti országba, illetve szakemberei közreműködtek egy ottani atomerőmű hűtőtornyainak megépítésében.)

Ha megkérdeznek egy kínait rólunk, elsőre valószínűleg Kodály és Petőfi neve jut az eszébe, mivel a Kodály-módszert és Petőfi verseit is tanítják az iskoláikban. Tehát, ha egy kínai ferde szemmel néz ránk, az nem azért van, mert nem szereti a magyarokat.

Írta: Kun Tibor