Szerepjátszás vagy szerepvállalás?

„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő.” Vallotta Shakespeare már több száz évvel ezelőtt. Ugyanakkor, ha ismerjük a történelmet, tudhatjuk, hogy az emberek szerepjátszása, vagy inkább álarc mögé bújása, szinte egyidős a létezésünkkel. Vérmérsékletünk, hitünk, meggyőződésünk alapján megtalálhatjuk azokat a kiindulópontokat, melyek bizonyítják az elmélet helyességét. Hívőknek javaslom Káin színészkedését az Úr előtt, az evolucionistáknak pedig a már az ősközösségekben megjelenő varázslókat.

Ahhoz azonban, hogy tiszta képet kapjunk a hétköznapi életben ellátott szerepekről, legjobb, ha a mai kor példáit követjük figyelemmel, természetesen nem megfeledkezve a múlt eseményeiről, hiszen a társadalmi kapcsolatok is csak folyamatként értékelhetőek, még akkor is, ha maga a folyamat csupán pillanatképek összessége.

Egy mai, átlagos, magyar családot nézve – ahol két szülő és egy egész háromtized (na jó, ezt kerekítsük kettőre!) gyermek vívja mindennapi „harcát” – könnyedén lemodellezhetjük az egész társadalmat. A dominanciáért folyó küzdelem, a legtöbb esetben felületes, és leginkább a generációk és a nemek közti pengeváltásokra korlátozódik, aminek analógiája a társadalmi hierarchia eseménykonfliktusa és az itt is megjelenő nemek közti párharc. Hogy a két versengés közti különbséget lássuk, el kell mélyednünk a szereplőknek, a társadalom által rájuk erőltetett szerepek vizsgálatában.

Generációs problémák, hierarchikus berendezkedés.

A családokban a szülő az úr, egyfajta, a kisded születéskor kapott stigma alapján. A gyermekek alárendeltsége a gazdasági függés miatt, a kapcsolatokat hosszú távra biztosítja, ami egy olyan felettesi jogkörrel ruházza fel a szülőt, amit a gyermekek, csak kompromisszumok árán tudnak fellazítani. Ezek a kompromisszumok már jelei a tagozódás elfogadásának, de természetesen a szerepvállalások nem itt kezdődnek, viszont itt válnak tudatosan rendszerezetté. Születésünk pillanatában megkezdődik a kapcsolatunk a külvilággal, és az onnan érkező ingerekre reagálva alakítjuk mindennapjainkat. A csecsemők ekkor még csak a létfenntartáshoz szükséges eszközöket használják, azonban hamarosan felismerik a viselkedésük lehetséges következményeit, és ettől kezdve, már használják is azt a tudást, ami részint genetikailag kódolt, részint pedig empirikus. Először csupán elismerésért, később már materiális javakért igazítják a fennálló igényekhez viselkedésüket. Ekkor kezdik el megismerni a különböző szerepeket és azok helyét a családban. Ugyanakkor hiba lenne számítással vádolni csemetéinket, hiszen egyrészt az ő értékrendjükben, még csak a kellemes és a kellemetlen fogalmak léteznek, másrészt pedig mi, szülők (természetesen nincs szó képzavarról, hiszen bár azt írtam, hogy születésünk pillanatában, most pedig már mint szülő jelenek meg, de ez nem csak, hogy lehetséges, de valós is) tudatosítjuk gyermekünkben, hogy milyen viselkedésért, milyen jutalomra számíthat, ahogy ezt tesszük a kutyák kiképzésénél is. De vajon kijelenthetjük-e, hogy ezzel a kényszerrel megalázzuk öntudattal rendelkező utódainkat? Úgy gondolom, hogy nem, de semmiképpen sem általánosan, hiszen a játék nem egyoldalú, néha mi is „lemegyünk kutyába”, ha úgy gondoljuk, hogy ezzel egy plusz mosolyt csikarhatunk ki leendő unokánk, leendő szülőjéből. Ez az a pont, ahol kijelenthetjük, hogy a viselkedésformák egymáshoz igazítása kétirányú folyamat. Ha ezt a társadalom hierarchiájában vizsgáljuk, akkor csupán a visszahatás mértékében látunk különbséget, hiszen egy demokratikus berendezkedésű rendszerben az egymásra utaltság mindkét irányban létező és kölcsönös. A rétegződés mértéke sem mutat túl nagy különbséget, hiszen míg egy középvezetőnek is elsősorban a felettesével és a beosztottjával van napi kapcsolata, addig gyermekünknek sem csak szülei vannak, hanem megjelennek a neki „alárendelt személyek” is, a játékai, amikkel, főleg kétéves kortól, a szerepjátékok megjelenésétől kezdve, hasonló módon fog bánni, mint mi, vele. Nem elhanyagolható a kisebb testvér esetleges jelenléte sem, azon belül is a vele való viszony felépítettségének hasonlósága saját beágyazódásával. Ez akár egy kontrol is lehet, ami rámutat, hogy viselkedésünk miként csapódik le, a felügyeletünkre bízott személyben.

Egyfajta törzsfejlődésen megy át a továbbiakban a szerepjáték, aminek elsődleges oka az értékítélet megváltozása és a tudatosság egyre mélyebbre történő beépülése. A szerepet játszó személynek egyre fontosabb az őszinteség látszatának megtartása, és a célszeméllyel elhitetése. Valaki egyszer azt mondta, hogy a legfontosabb az őszinteség, ha már azt is színlelni tudod, akkor nyertél. Ekkorra már túl vagyunk egy-egy tábla csokoládé, vagy a másikoldalról egy-egy mosoly kicsikarásán, és megkezdődik a pozíciók megszerzésére, majd megszilárdítására, illetve megváltoztatására irányuló törekvések érdemre juttatása. Ennek a folyamatnak a hossza elsősorban a különbségek mértékétől és a feljebb álló személy toleranciájától és tűrőképességétől függ leginkább. Alaphelyzetben azt mondhatjuk, hogy egyfajta lezárása lehet ennek az eseménysorozatnak gyermekünk felnőtté válása, ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy bizonyos esetekben sokkal nehezebb az elválás. Ennek általában két oka lehet, az egyik, hogy nem helyesen választották meg a szerepek mélységét, és a kötődés, vagy inkább függés nem feloldható, vagy csak sokkal nehezebben, a másik ok pedig a „kilépő fél” felkészületlensége, és félelme a külvilágtól, aminek ugyan szintén lehet alapja egy korábbi szerepzavar, de sokkal valószínűbb a személyiség alapvető fejletlensége. 

A társadalom elvárása a családon belül a szülőktől, hogy biztosítsa a jövő generációk elhivatottságát az aktuális rendszerhez, hogy felépítse bennük a hierarchia elfogadását, illetve, hogy képviselje gyermekei érdekeit akár saját magával szemben is. A gyermekektől ugyanakkor leginkább totális alkalmazkodást vár, ezenkívül pedig azon vágy kimutatását, hogy az adott közösséghez kíván tartozni. A közösségek ugyan hangoztatják az egyéniségek fontosságát, de nem biztosítják az ehhez szükséges feltételeket, és előbb ítéli ezeket az embereket különcnek, mint hogy megismerné a bennük rejlő lehetőséget. Összefoglalva kijelenthetjük, hogy a társadalom azt várja a jelentkezőktől, hogy teljes mértékben simuljon a már meglévő mintához, vagy legalábbis viselkedjen úgy, azaz játssza el a számára megírt szerepet.