Isten
malmairól mindent tudunk: lassan őrölnek. De a jászberényiekről is rendelkezünk
információkkal. Tudjuk, hogy már a török időkben működtek itt molnárok és
malmok, és a későbbiekben is jelen volt a mezőgazdasági iparnak ez az ágazata a
városban. Főleg száraz- és vízimalmok, ritkábban szélmalmok dolgozták fel
lisztté a környék gabonáját. Vízre (a Zagyvára) két olyan malom is épült – az
úgynevezett külső és a belső –, melyek még a múlt század negyvenes-ötvenes
éveit is megérték.Ebből az időszakból a
sokat látott berényiek emlékezhetnek a Kossuth úti Vallus-féle, illetve a
Batthyány utca és a Gyöngyösi út sarkán állt Mészáros-malomra is.
A
Fürdő utcában található, 1882-ben létesített Fecske-malom mindegyik sors- és
munkatársát túlélte, hiszen még termel, bár meg vannak számlálva a napjai. Az
épület a város történelmének egy darabja. Ezt a darabot mutatta fel kedden
délután a könyvtár kamaratermében Kiss
Erika újságíró, helytörténeti kutató, aki a malom sztorija mellett a Fecske
család históriájába is bepillantást engedett. Az előadó egy jó ízű munka, egy
sikeres oknyomozó riport örömét osztotta meg szavakban és képekben a
közönséggel, amelynek sűrű soraiban több önzetlen segítőjét is köszönthette.
A gazdálkodással
foglalkozó, rendkívül népes Fecske família a XVIII. században, a redemptio (a
jászok és kunok szabadságának pénzbeli megváltása) tájékán érkezhetett
Jászberénybe. A gőzmalom-alapító Fecske János 1827-ben született. A fia, az
ifjabbik Fecske János 1897-ben gőzfürdőt nyitott a malom szomszédságában,
1904-ben pedig villanytelepet épített ugyanott, amely egyúttal a városközpontot
is ellátta elektromossággal. A malom haszonnal járt, de a fürdő üzemeltetése és
a villanyszolgáltatás ráfizetéses volt a Fecske család számára. Jászberény
1928-ban bekapcsolódott az országos távvezeték-hálózatba, ám a közfürdőt
továbbra sem látogatta annyi városlakó, hogy megérte volna fenntartani… Így
aztán Fecske Sándor (1891-1970), a malom – államosítás előtti – utolsó
tulajdonosa a tisztálkodást forszírozó intézményt eladta Rigó Ferencnek, aki
teljesen átépíttette, és 1941-ben elindította benne a Lehel mozit.
Fecske
Sándor, mint jómódú és köztiszteletnek örvendő polgár, az első világháború után
adakozással segítette a főtemplom – beolvasztott –harangjának újraöntését,
elsőként jegyzett részvényt a Jász Hírlap megmentésének érdekében, az
Öregerdőben pedig helyet teremtett (Fecske-iskola) a külterületeken élő
gyerekek oktatására. A nyilas vészkorszakban zsidó családokon segített. A németek
1944. novemberi visszavonulásakor felgyújtott Vallus-malom dolgozóit átvette,
hogy ne maradjanak munka nélkül. 1945 elején, amikor a gimnáziumban
hadifogolykórházat rendeztek be, saját házában helyezte el az iskola diákjait
és tanárait, hogy folytatódhasson a tanítás.
Az
új idők új jelszavai között harsogott államosítást a Fecske-malom sem úszhatta
meg. 1949 nyarán vették el a tulajdonosától, akit – a korszellemnek megfelelően
– népnyúzó kuláknak minősítettek. Fecskééknek 1952-ben a malommal szemközt lévő
lakóházukat (ma óvoda) is el kellett hagyniuk. A Dárdás utcába, méltatlan
körülmények közé telepítették át őket. Egykori dolgozóik élelmet vittek nekik,
és bevezették a földes padlójú házba a villanyt…
A
malom közben őrölt tovább; mint az idő, meg nem állt. Mondhatni: itt a kommunisták egy malomban őröltek a kapitalistákkal... A rendszerváltás után,
1994-ben Szatmári Zoltán vásárolta meg az épületet, ami jót tett a külcsínnek
és belbecsnek egyaránt. Az új gazda fejlesztett, amennyit lehetett, de belátta,
a város szíve nem bírja már el ezt az üzemet. Hamarosan lakat kerül rá, s a
termelés a város szélén, a Szelei út közelében felhúzott, hipermodern
Szatmári-malomban folytatódik.
És
folytatódik Kiss Erika előadása is – kibővítve, könyv formájában, hiszen ez az
évszázados malom- és családkrónika nyomdafestékért kiált. A nyár elején
megjelenő kötet előszavát a főszereplőkkel rokonságban álló Katona Tamás
történész írja.
